A legutóbbi árvíz új korszakot nyitott Budapest életében – de ezt még nem ismertük fel. Az rendben van, ha az árvízvédelem idején a homokzsákokkal foglalkozunk, s nem a következtetések levonásával. De az már lesz rendben, hogy az árvíz lefolyásával maga az árvíz-védelelem is kikopik a közbeszédből. Ugyanis újra jön majd árvíz. A mikor persze kérdéses, de ne kergessük magunkat illúziókba.

Az első felismerés, amellyel szembe kell néznünk, hogy a rakpart, mint védmű elérte a kapacitásai határát. Építésekor, jó 150 évvel ezelőtt előretekintettek, hogy milyen vízszint-ingadozást érdemes feltételezni. A szakmai teljesítmény minőségét dícséri, hogy másfél évszázadra megfelelő megoldást alkottak..

A mostani tetőző vízszintet, szemben a korábbi évekkel, már nem a rakpart fala, hanem a kőkorlát tartotta távol a várostól. A kőkorlát, ami üldögélésre tökéletes, de igazából dísz. Még a kőkorlát magasságának is van tartaléka, de a rekord árvíz előtti tartalék idén lefeleződött.

A kőkorlát után már semmi nem védi a Bem József rakpartot, a Dunával párhuzamos, az elmúlt másfél évszázad alatt teljesen biztonságosnak hitt területeket. A Víziváros így tényleg vízi várossá válhat.

A probléma adott. A statisztikák az előretekintésben nem sokat segítenek. Az elmúlt tíz év egymásra licitáló rekord árvizei másról szólnak, mint az az időszak, amiből a statisztikák számolódnak. És, bár lehetnek várakozásaink a hasonló árvizek előfordulási gyakoriságáról. A jelenlegit meghaladó árvíz kialakulása bekerült azok közé az események közé, amire fel kell készülni.

A lenti kép nem illusztráció, hanem maga a valóság, amely 2013 júnuis 9.-én, a tetőzés estéjén készült Budapesten, a Bem rakparton.

A második felismerés, hogy Budapest szűk keresztmetszetté vált. Máshol még csak-csak emelkedhet az árvíz csúcs-szintje, itt már nem. A folyó szélesítése nem jöhet szóba. Budapesten erre nincs hely. Lehet védművet emelni, de az nagyon drága, rontja a városképet, meg élhetetlenné teszi a legszebb részek egyikét, a Duna-partot.

Nem a trükkös gátkonstrukciókon, kellene a fejünket törni.

A jelenlegi budapesti védművek kapacitásán felüli vízmennyiség helyét a Budapest feletti folyószakasz mentén kell megtalálni. Ez egy kemény helyzet, mert érintetlen terület nincs, minden egyes négyzetméter valaki számára értéket, jövedelemforrást jelent, amelyet megzavar, ellehetetlenít az az eshetőség, hogy az árvíz egy kis darabkájának helyet adjon, de az elöntésből származó kár különbsége Budapest belvárosa és pl egy szántóföld között van akkora, hogy pusztán közgazdasági alapon egyességre lehessen róla jutni. Számosak a mérnöki kérdések is, de többlet helyet (akár a beruházások számára is) ma már csak megállapodások, társadalmi alkuk létrehozása árán lehet találni.

Ebben a felvetésben szánt-szándékkal nem beszéltünk a probléma összes többi rétegéről. Nem azért mert nem fontosak, hanem azért, mert ez az árvíz közgazdasági szempontból teremtett új helyzetet a Duna menti árterek használatának kérdésében. És ez az, ami új kontextusba fogja helyezni pl a folyó ökológiai kérdéseihez való viszonyunkat is.

A feladat adott, és ha fel akarunk nőni azokhoz, akik a 2013 június 9.-éig kiválóan megfelelt rendszer létrehozták, akkor olyan rendszert kell alkotnunk, ami másfél-száz évet meghaladó léptékben szolgál majd megoldásul. 

Köszönet Zozinak a képért